Építőtábor 2013

Idén a nyári gyülekezeti tábor helyett a templomépítésben voltunk együtt egy hétig. Sokféle tapasztalatban osztoztunk, amikről az alábbi beszámolóban olvashatsz. A galériában pedig sok-sok fotóval  szeretnénk ízelítőt adni abból, ami csak ott a helyszínen volt átélhető.

Amikor sokan a nyári szabadságra, pihenésre készültek, gyülekezetünk sok tagja - akár már hónapok óta - arra készült, hogy a nyári szabadságát a templom építésére fordítsa. Egy héten keresztül falfestésben, mázolásban, járda- és lépcső építésben, betonozásban, kertrendezésben és mindezen munkák frissítőkkel való kiszolgálásában és a munkával elfoglalt emberek támogatásában (konyhai munkák, gyermekeknek szóló programok) több mint 100-an lehettünk együtt. 2300 munkaórát dolgoztunk, míg a háttérben további 1200 óra munka segítette a folyamatokat.

Az alábbi személyes beszámolóból érzékelhető, hogy mennyiféle hatás, élmény kereszttüzében telt el az a hét:

Léleképítő tábor - Gazdagrét 2013

"Meg szeretném osztani a Gyülekezettel pár gondolatomat a Gazdagréti Gyülekezet 2013-as templomépítő táborával kapcsolatban. A templomépítő táborra régóta készültem, márciusban kivettem ezt a hét szabadságot, mert a munkahelyemen a nyár mindig zűrösebb és jó előre kell gondolkoznod, ha a nyaradat tervezed. A tábort megelőző hetek rettentően fárasztóak voltak a munkahelyemen, két ember helyett kell dolgoznunk, mert a 8 fős csapatban csak négyen vagyunk. Egy multinál dolgozom, call centerben, napi 60 hívást veszünk németül, sokszor igen indulatos beszélgetések kerekednek egy-egy hívásból. Ilyen körülmények között úgy éreztem magam, mint egy mobiltelefon, amelyiket minden nap teljesen lemerítenek nullára, mind testileg, mind lelkileg. Közeledett a tábor időpontja, megkaptam Gitta levelét, benne a 7 órás kezdéssel és őszintén megmondom, hogy bár nagy várakozás volt bennem a tábor miatt, de akkor megbántam, hogy jelentkeztem, gondoltam, hogy nem lesz sétagalopp ez a hét, de még a hajnali kelés is... Ebben az állapotban érkeztem a templomépítő táborba, ahol a Festő 2-es brigádba kerültem és neki is láttunk a lelkészlakás kifestésének. Eljött az ebédszünet ideje, és ekkor észrevettem, hogy a táskám, amit a templom emeleti folyosóján hagytam túl könnyű lett. Kiderült, hogy ellopták a pénztárcámat (és még két másik család értékeit is), benne a pénzem, igazolványok, bankkártyák, forgalmi... (természetesen nem gyülekezeti tag volt a tettes). Soha életemben nem lopták még el a pénztárcámat, mindig próbálok vigyázni rá, mert tudom, mennyi idő és pénz lenne pótolni mindent. Az első gondolatom az volt, hogy miért hagytad ezt Istenem? Egy templomból eltűnik a pénztárcám, miközben Isten házában dolgozom? Hát történhet egyáltalán ilyen? Ahogy Andrásnak beszámoltam a történtekről és beszélgettünk egyszer csak szétáradt bennem egy érzés, egy gondolat, hogy meg lesz a pénztárcám, meg fogjuk találni és hogy semmi sem történik véletlenül. Persze a racionalitás győzött, irány a rendőrség, feljelentést tettem a kapitányságon az autó forgalmija miatt, mert csak így lehet pótolni.

Ezután irány az Önkormányzat, a recepción húztam négy sorszámot, és épp azt gondoltam, hogy na most itt fészket rakhatok, amikor megcsörrent a telefonom, Gitta hívott, hogy megvan a tárcám, a pénz ugyan nincs meg, ami benne volt, de megvan minden iratom. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy úgy éreztem magamat, mint aki megnyerte a lottó ötöst.

Kedden újra munkába álltam, azt hiszem, kedd délelőtt volt a holtpont, amikor kész lettünk a második réteggel, akkor volt a legkeményebb legyőzni a fáradtságot. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire felemelő érzés volt kétkezi munkát végezni a sok irodában üldögélés és számítógépes, telefonos munka után. Egyrészt hihetetlen jó érzés olyan emberekkel együtt dolgozni, akik szeretettel, önfeláldozással és lelkesen végeznek munkát Isten dicsőségére, másrészt látni a kezed munkájának eredményét szintén elégedettséggel töltött el, látni hogy fehérebb lett a fal, elfogyott a szigetelőanyag és le van fedve a födém és érezni, hogy kimerültél a munkában, fáj a nyakad, hátad, karod, olyan helyeken van izomlázad, ahol nem is tudtál róla, hogy izmod van. Jó volt beszélgetni, viccelődni munka közben a csapattagokkal és jobban megismerni egymást. Az utolsó napon, pénteken az áhítaton kihirdették, hogy a gyülekezet összeadta az ellopott pénzt és azt átadták a károsultaknak. Az volt az érzésem, hogy ez a hét megkoronázása, nem azért, mert így a hiányzó összeg visszakerült hozzám, hanem azért, mert azt éreztem, hogy ez nem "csak" egy gyülekezet, hanem Isten Népe, ahol Isten jelen van, munkálkodik.

Amit magammal hoztam a templomépítő táborból:

1. Semmi nem történik véletlenül velünk, ha veszteség ér, az adott pillanatban csak az értelmetlenség, a fájdalom és a veszteség érzete uralkodik el rajtad, de Istennek ezekkel a rossz dolgokkal is terve, üzenete lehet, ami túlmutat ezeken. Valami elveszett, de egy sokkal értékesebb megtapasztalással lettem gazdagabb.
2. Ha úgy érzed, üres vagy, megfáradtál, segítségre szorulsz, szolgálj az Úrnak és úgy kapsz erőt, hogy észre sem veszed, hogy nem is számítasz rá, hiszen ez nem racionális, mert a józan ész azt diktálná, hogy pihenj, relaxálj, de neked nem erre van igazán szükséged, csak arra, hogy az Úr közelében legyél.
3. Fontos, hogy fontosnak érezd magad, mert Te vagy az egyik kis építőkő Isten Lelki Templomában, ahogyan ebben a fizikai templomban amin dolgoztunk, lehet, hogy én csak a plafont festettem, de ezzel voltam részese annak, hogy végül az egész felület összeállt egy szép tiszta fehér felületté, amiről már senki nem tudja megmondani, hogy ki melyik részén dolgozott, csak a végeredmény számít és az, hogy ennek a részese lehettem.

A hét nagyon gyorsan eltelt, fárasztó volt, de közben több csoda is történt. Ami elveszett, megkerült Isten kegyelméből. Testileg és lelkileg fáradtan kezdtem el a munkát a táborban de a lelkem felfrissült, megújult, új erőt kapott, amit hazahoztam magammal, elhoztam a munkahelyemre, úgy érzem körülleng az erő, amit kaptam a héten, olyan erő ez, amit már régen nem éreztem és nagyon hiányzott.

Köszönöm a testvéreknek, hogy részese lehettem a közösségnek, hogy idősek és fiatalok, nők és férfiak együtt megfeszíthettük az izmainkat, hogy ez a kis közösség szeretetben, egyetértésben, egymásra figyelésben Isten házát építse-szépítse, köszönöm hogy részt vehettem az építő táborban, ahol azt hittem én fogok adni a gyülekezetnek, én fogok áldozatot hozni a munkámmal, az időmmel, amit rászánok, de végül én kaptam, sokkal többet, mint hittem.

Külön köszönet a gyermekszolgálatot végzőknek, akik fantasztikus munkát végeztek.

Isten Áldjon Benneteket!"

Paveszka Péter

 "Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van!"